Holokauszt Európában

A mozgó kivégzőosztagok – Az Einsatzgruppék

Az úgynevezett Einsatzgruppékat ( Einsatzgruppen der Sichercheitsdienstes und des Sicherheitspolizei ) 1938-ban állították fel, s a csehszlovák konfiktus idején, illetőleg az Anschluss során titkosszolgálati iratok megszerzése volt a fő profiljuk. Az 1939 szeptemberi Lengyelország elleni támadást megelőzően az Einsatzgruppe egységek újjáalakultak, sőt további alakulatokkal egészültek ki. Ekkor már ellenséges lengyel elemek felkutatását és likvidálását kapták parancsba. Több, mint 1,5 millió embert tartóztattak le és végeztek ki sortűzzel, legtöbbjük a lengyel értelmiésghez tartozott, papok, lelkészek, tanárok, és a nagyvárosok zsidó lakosai voltak.

1940 tavaszán, Franciaország és a Benelux államok bekebelezésekor az Einsatzgruppékat többnyire eredeti alakulási céljuknak megfelelően vetették be, titkosszolgálati főhadiszállások elfoglalására, biztosítására, s iratanyagaik megszerzésére.

1941 nyarától, a Barbarossa hadművelet harcoló seregtesteit szintén Einsatzguppék kísérték. Azzal a feladattal, hogy „semlegesítsék” Németország ellenséget, s hogy „támogassák” a lakosságot antiszemita megnyilvánulásaikban. Hamarosan azonban egymással versengtek a különböző Einsatzgruppe alakulatok tömeggyilkosságaik méreteiben, s az a határozott cél lebegett a szemük előtt, hogy a területet teljesen „megtisztítják” a zsidó lakosoktól. Közvetlenül a harcoló alakuilatok mögött érkeztek egy-egy településre, ahol a helyi zsidó lakossságot egy kijelölt, általában külvárosi pontra rendeltélk, ahol megfosztották őket ruháiktól, agyonlőtték, majd helyben tömegsírba temették őket. Az esetleges túlélőket élve földelték el. 1943 végére négy Einsatzgruppe egység működött a megszállt Szovjetunió területén. (Litvániában, Lettországban, Fehéroroszországban, a Szmolenszki kerüeltben, Moszkvában, Ukrajnában, a Krím-félszigeten és Észak-Kaukázusban.), 1,25 millió zsidó – és több százezer szovjet lakost végeztek ki, köztük hadifoglyokat is.

Az állandósuló, testközelben véghezvitt tömeggyilkosságok azonban rombolták a résztvevő katonák idegrendszerét, harci morálját. 1941 második felétől a német hadvezetés is alternatív megoldásokat keresett a mozgó kivégzőalakulatok legalább részleges mentesítésére. Hamarosan elgázosításra alkalmas teherautókkal szerelték fel az egységeket a maradék keleti zsidóság megsemmisítésére.

A Zyklon B bevezetése

1940-ben, a lengyelországi Oświęcim nevű város külterületén épült 1940-ben az Auschwitz 1 tábor, mint államellenes német és lengyel politikai foglyok hosszútávú elzárását biztosító börtön. 1941 szeptember 3-án a tabor 11-es blokkjában /a börtönön belüli börtönblokkban/ tesztelték először egy hidrogén-zianid port, melyet Zyklon B néven gyártott az IG Farben, eredetileg mint rovarirtót. A kísérlet során azonban 600 szovjet hadifogoly lélegezte be a hatóanyagot, amit egyikük sem élt túl. A tesztet sikeresnek minősítette a tábor vezetése, s a 11-ik blokkot ezután átmeneti gázkamrának építették át.

A Wanssee-i konferencia, terv a világ zsidóságának megsemmisítésére

1942 januárjában a német titkosszolgálat gigaszerve az RSHA / Birodalmi Biztonsági Főhivatal / vezetője Reinhard Heinrich SS Obengruppenführer elnöklkésével a nemzetiszocialista vezetők egy konferencián a Potsdam melleti Wannseeben megegyeztek hogy európai zsidósággal szemben a „végső megoldást” alkalmazzák, koncentrációs táborokban dolgoztatják halálra őket, s az esetleges túlélőket megsemmisítik. „A zsidókat a végleges megoldás folyamán keleten megfelelő vezetéssel és alkalmas módon munkára kell fogni. Nagy munkáscsapatokban, nemek szerint szétválasztva, útépítés közben vezetik a munkaképes zsidókat ezekre a területekre és eközben nagy részük természetes fogyás útján kétségtelenül ki fog esni. A végül esetleg megmaradó töredékállományt, minthogy ez esetben kétségtelenül a legellenállóképesebb részről van szó, megfelelően kell kezelni, mert ez természetes kiválasztódást mutatva, szabadon bocsátása esetén egy új zsidóság magjának tekinthető.” A dokumentum nem részletezte, mit takar a „megfelelően kezelni” kifejezés, de a rákövetkező mondat egyértelművé tette azt: "

A jelenlévők elhatározták, hogy Az európai zsidókérdés e végleges megoldásánál kereken 11 millió zsidó vehető számításba, az egyes országokra vonatkozóan az alábbi megoszlásban:

• Óbirodalom 131 800
• Keleti területek 420 000
• Ostmark 43 700
• Főkormányzóság 2 284 000
• Bialystok 400 000 Cseh-Morva Protektorátus 74 200
• Észtország zsidómentes
• Lettország 3 500
• Litvánia 34 000
• Belgium 43 000
• Dánia 5 600
• Franciaország megszállt területe 165 000
• Franciaország meg nem szállt területe 700 000
• Görögország 69 600
• Hollandia 160 800
• Norvégia 1 300(B)
• Bulgária 48 000
• Anglia 330 000
• Finnország 2 300
• Írország 4 000
• Olaszország, beleszámítva Szardíniát 58 000
• Albánia 200
• Horvátország 40 000
• Portugália 3 000
• Románia, beleszámítva Besszarábiát 342 000
• Svédország 8 000
• Svájc 18 000
• Szerbia 10 000
• Szlovákia 88 000
• Spanyolország 6 000
• Törökország (európai rész) 55 500
• Magyarország 742 800
• Szovjetunió 5 000 000
• Ukrajna 2 994 684
• Fehér-Oroszország Bialystok kivételével 446 484

Összesen több mint 11 000 000 A világ zsidó lakosságának teljes kiírtásáról hozott határozatot követően, 1942 januárjában épült az első – már végleges gázkamra az újonnan felhúzott Auschwiitz II komplexumban, Birkenau lengyel város szomszédságában, amit még ugyanezen évben egy második követett. Ez azonban még mindig kevés volt a wannsee-i terv kivitelezéséhez. 1943 márciusa és júniusa között Auschwitz II-t 4 további gázkamrával szerelték fel, melyek napi 20 ezer ember kivégzését tették lehetővé. ^[1]

(Az Anschluss előtti) Ausztria területe

Az első világháború kitörése előtt nagyjából 192 ezer zsidó lakos élt Ausztria területén. A szisztematikus deportálások (ahogyan a német anyanyelvű németek megszállta területekről) itt is 1941 októberében kezdődött. A zsidó lakosságot ekkor tranzittáborokba internálták. Csak Bécs városából több, mint 35 ezer embert telepítettek ki Kelet-Európa különböző gettóiba, nagyrészt Minszk, Riga és Lodz városaiba, ahol az Einsatzgruppe razziáik és folyamatos sortüzeik vártak rájuk. Több ezer zsidót küldtek 1942 folyamán is koncentrációs táborokba. Az év novemberére csupán nagyjából 7 ezer zsidó lakosa maradt Ausztriának, többségük házastársa keresztény volt. ^[2]

Cseh-Morva Protektorátus

1938-ban Csehszlovákia három részre szakadt. A Szudétavidéket a Német Birodalom kebelezte be, “gau”-ként, Szlovákia formálisan megtartotta államiságát, míg a maradék a Német Birodalom autonóm protektorátusává vált, hivatalosan cseh vezetés, gyakorlatilag német felügyelet alatt. 1941 novemberében – két hónappal a wannsee-i konferencia előtt – Reinhard Heidrich elrendelte a theresianstadti gettó felállítását, prágától mintegy 60 km-re északra. 1941 és 1944 között 73, 603 zsidó származású, korábbi csehszlovák állampolgárt tartóztattak le, s szállítottak Theresianstadtba Prágából, Brnoból, Ostravából ésa protktorátus más nagyvárosaiból. Többségük csak rövid ideig raboskodott itt, mielőtt tovább szállították Auschwitz táboraiba. A Cseh-morva protektorátus mintegy 71 ezer zsidó állampolgára lelte halálát a Holokauszt idején, s csupán 14 ezren élték túl az időszakot. ^[3]

Litvánia

1941 júniusában Németország bekebelezte Litvánia területét is., s az orzság szintén a “Reichskomissariat Ostland” részévé vált 1941 júniusában és júliusában az Einsatzgruppék és a litván fegyveres erők közösen kezdték gyilkolni a zsidó lakosságot. 1941 augusztusára a vidéki zsidóság nagy része sortüzek áldozata lett. Novemberre a német egységek szisztematikusan legyilkolták a nagyvárosok gettóiban összegyűjtött zsidókat is. A mintegy 40 ezer túlélőt Vilna, Kovno, Sialuai, és Svencionis gettóiban, és vidéki munkatáborokban koncentrálták, ahol élelemhiány és járványok tizedelték őket. 1943-ban a megszálló német katonaság lerombolta Vilna és Svencionis gettót, a Kovno és Sialuai területén felállított gettókat pedig koncentrációs táborokká alakították át. Mintegy 15 ezer litván zsidót szállítottak lett és észt munkatáborokba, további 5 ezret pedig lengyelországi megsemmisítő központokba. 1944 őszén, mieőtt a német hadsereg kivonult volna a korábbi Litvánia területéről Kovno és Siauliai koncentrációs táborainak 10 ezer foglyát indították útnak Németországi helyiségek felé. A szovjet csapatok 1944 nyarán érték el Litvánia területét, addigra a litván zsidók mintegy 90 százaléka elhunyt. A Holokauszt itt szedte legtöbb áldozatát Európában. ^[4]

Észtország

A Molotov-Ribbentrop paktum eredményeként a Szovjetunió 1940-ben elfoglalta Észtországot, majd a Barbarossa Hadművelet keretében német egységek vonultak a területre, melyet ugyancsak a “Reichskomissariat Ostland”-hoz csatoltak. Az Einsatzgruppék és észt erők együttesen fogtak a zsidó lakosság szisztematikus legyilkolásába. A Wannsee-i konferenciát követően, 1942 januárjában több tízezer zsidó lakost szállítottak a megszállt Európából észtországi munkatáborokba, erődépítési és olajbányászati munkákra. A szovjet csapatok megérkezésekor a Harmadik Birodalom evakuálta ezeket a táborokat, több ezer ember lelte halálát gyalogmenetekben a balti partok mentén. ^[5]

Lettország

A Német Birodalom 1940-ben foglalta el az országot. A Második Világháború idején a Keleti komisszáriátus része volt, mely a balti államokat s Beloruszia nyugati területeit foglalta magában. Ahogy fentebb említettük, a német megszállás első éveiben a lett katonaság a német megszálló erőkkel közösen razziák során a lett zsidóság nagy részét kiirtotta, a maradékot gettókba kényszerítette, melyek közül a legnagyobb Rigában létesült. Több ezer embert deportáltak ide, legtöbbjük a rendszeres német razziák áldozata lett. ^[6]

Belgium

1940 májusában Németország megszállta Belgiumot. A kormány az Egyesült Királyságba menekült, ahol tagjai egy emigráns kabinetet alakítottak. III. Lipót király azonban országában maradt, háziőrizetben. A német megszállást rövidesen deportálások követték. A Belga Államtitkári Tanács (egy németek által kinevezett adminisztratív csúcsszerv) azonban megtagadta a további törvényhozásban való részvételt. A német megszállást megelőzően mintegy 60-70 ezres zsidó lakosság élt az ország területén, többnyire Antwerpenben és Brüsszelben. (Közülük sokan a németek megszállta Európa más országaiból menekültek Belgium területére.) 1942 és 1944 között a német rendőri szervek a helyi civil közigazgatás segítségével mintegy 25 ezer embert deportáltak Auschwitzba. Közülük kevesebb, mint 2 ezer élte meg a háború végét. ^[7]

Dánia

Német megszállásakor, 1940 április 9-én a zsidó lakosság az ország mintegy 2 %-át, 7,500 főt tett ki. Közülük nagyjából 6 ezren, voltak Dán állampolgárok, míg a többi németországi és kelet-európai menekült. 1943-ig a német vezetés az “árja rokonság” égisze alatt relatíve kesztyűs kézzel bánt az uralma alá került állam lakosaival.

Habár független államiságot, s külpolitikát nem engedtek részükre, szabad kezet hagytak belügyeikben, beleértve jogszolgáltatásukat, és a rendőri erők felügyeletét. 1943 szeptember 8-án Werner Best SS tábornok, a német civil közigazgatás dániai vezetője táviratban kérvényezte Adolf Hitlernél a statárium bevezetését az országban, hogy a megkezdhesse a dán zsidóság deportálását. Hitler 9 nappal később erre felhatalmazást adott. Best azonban kettős játékot űzött, s ugyanekkor a német hatóságok értesítették a dán civil közigazgatást az előkészületekről, akik figyelmeztették a helyi zsidó közösségeket.

A dán hatóságok segítségével a helyi zsidó vezetők és számos civil nagy erőket mozgósított, hogy biztonságba helyezzék a zsidó származású lakosokat. Ennek következtében a gettósítás, amit német erők kezdtek meg 1943 október 1-én, kevés sikerrel járt. A dán rendőrség megtagadta az együttműködést, látványosan nem talált zsidó lakosokat, s ellenállt, mikor német rendőri erők zsidó tulajdonú magánházakba próbált erőszakkal betörni. Fellépésük bátorítóan hatott a társadalom többi szegmensére.

A zsidó lakosság menedékre talált az egyházaknál, ellenállását fejezte ki a dán királyi család, és s több száz spontán, vagy szervezett civil mentőakció indult az üldözöttek megsegítésére. Ezek a megmozdulások eredendően arra irányultak, hogy a zsidó lakosságot elrejtsék a német hatóságok elől. Hamarosan azonban azt a célt szolgálták, hogy az üldözött állampolgárokat partmenti városokba juttasssák, ahonnan szervezetten, halászhajókkal próbálták őket a semleges Svédországba utaztatni. Egy hónap leforgása alatt 7200 zsidó lakost, s mintegy 700 keresztény hozzátartozójukat juttatták át biztonságban a határon a svédekhez, akik befogadták a dániai menekülteket.

Ezek a hajóutak később kiterjedtek az ellenállás tagjaira, s a svéd titkosszolgálat ügynökei közül is juttattak néhányat dán területre. A mentőakciók ellenére sem sikerült mindenkinek elkerülnie a deportálásokat. Mintegy 470 embert tartóztattak le, akik a theresianstadti gettóba kerültek. Többségük német, vagy kelet-európai menekült volt. A dán hatóságok s a Dán Vöröskereszt ennek ellenére folyamatosan információt követelt hollétükről, és egészségi állapotukról.

Talán ennek köszönhető, hogy a németek lemondtak a dániai zsidók haláltáborokba szállításáról. Az SS még levelek és csomagok fogadását is engedélyezte Theresianstadt dániai foglyainak. A Dán Vöröskereszt kulcsszerepet játszott abban, hogy 1943 őszén egy Vörös Kereszt delegáció engedélyt kapott Theresianstad meglátogatására. A gettó dán lakói közül több tucatnyian meghaltak. A túlélőket 1945 áprilisában szolgáltatta vissza Németország hazájuknak. Mindannyian a hazatérést választották, annak ellenére, hogy a háború pusztításai miatt hónapokig menekülttáborokban kellett élniük. Boltjaikat és ingóságaikat azonban legtöbben értentetlül találták, mivel a dán hatóságok szigorúan tiltották azok kifosztását. Mintegy 120 dániai zsidó esett a holokauszt áldozatául. Ez a szám magában foglalja a Theresianstadtban és a menekülés közben meggyilkoltakat is. – A németek által megszállt Európában itt volt a legmagasabb a zsidó lakosság túlélési aránya. ^[8]

Franciaország

Amikor a német hadsereg 1940-ben elfoglalta Párizst, mintegy 350 ezer zsidó lakos élt az országban. Több, mint 50%-uk menekült státuszban – ők Németország és a Benelux államok területéről költöztek ide. A német megszállók két részre osztották Franciaország területét. Észak- és Nyugatfranciaországot a Német Birodalomhoz csatolták, míg a deli terület formálisan megtartotta államiságát egy Vichy székhelyű bábkormány irányítása alatt. Ezt az országrészt 1942-ig nem foglalták el német csapatok. 1940 őszén A Vichy-i kabinet egy sor zsidóellenes jogkorlátozó intézkedést léptetett életbe, melyek a zsidó lakosságot eltiltották a közügyektől, a gazdasági és a művészeti szektorokból. A wannsee-i konferenciát követően hagyta el az első szerelvény az ország területét. Compiégne-ből indult 1942 március 27-én.

Ugyanezen év június 27-én megkezdődött a Vichy-i és a megszállt franciaország zsidó lakosságának gettósítása. A nyár folyamán szisztematikusan szállították őket lengyelországi koncentrációs táborokba, főképp Auschwitzba. 1942 őszére 42 ezer deportált haladt át a tranzittáboron Párizs külvárosában. Többségük menekült volt, mivel a Vichy-i kormány megóvni törekedett állampolgárai életét, így a bevándorlókat áldozta fel. A németekkel való együttműködés nem hozott sikert a kollaboráns kormány számára.

Nem tudták megőrizni országuk maradék függetlenségét sem. 1942 novemberében Németország megszállta a területet. A „szabad zóna” délkeleti részét a Reich Mussolininek engedte át. Ez azonban enyhülést hozott a térség zsidó lakosai számára, ugyanis az olasz vezetés, ahogyan saját területein általában, itt sem kezdett deportálásokba, s nem vezetett be zsidóellenes intézkedéseket.

A német fennhatóságú országrészekről azonban mintegy 77 ezer embert szállítottak el. Legtöbbjük Auschwitzban halt meg. ^[9]

Görögország

1940 októberében Olaszország kísérlete meg fennhatósága alá vonni a görög területeket, a hadjárat azonban kudarcot vallott. Hitler, hogy elejét vegye a dél-európai fiaskónak beavatkozott a konfliktusba. 1941 áprilisában tengely-csapatok foglalták el a görög szárazföldi területeket. A hadsereg maradéka a szigetekre húzódott vissza, s júniusig kitartott.

A kapitulációt követően az országot három részre osztották. Németország kebelezte be nyugat-Macedóniát, s kelet-Trákiát, egészen a görög-török határig, az Athént környező területeket, nyugat-Krétát, és az Égei-tenger Törökország felé eső északi, görög szigeteit. Bulgáriáé lett nyugat-Trákia, Olaszország pedig megtarthatta a görög szárazföld maradékát, kelet-Krétát, valamint az Égei-tenger déli szigeteit. A főváros, Athén közös német-olasz fennhatóság alá került. Az Olaszország felügyelte vidéken az olasz hatóságok figyelmen kívül hagyták a zsidó lakosság elleni fellépésre felszólító német követeléseket. 1943-ban azonban, amikor Németország lerohanta Észak-Olaszországot, a német kontroll alá vont görög területeken is megindultak a deportálások. ^[10]

Hollandia

1940 májusában német csapatok foglalták el Hollandiát. A királynő és a kormány emigrációba vonult, s az SS építette ki a civil adminisztrációt. Arthur Seyss Inquart, az Osztrák Nemzetiszocialista Párt korábbi vezetője lett a terület Reichskomissarja. A megszállás első évében a német hatóságok megszerezték a terület vallási összeírásait. Ezek a listák a lakosok címeit is tartalmazták. Így könnyűszerrel bélyegezték meg a zsidó állampolgárokat “J” felirattal hivatalos dokumentumaikban.

Ugyanekkor felszólították a teljes lakosságot, nyilatkozzanak esetleges zsidó felmenőikről. Ennek eredményeképp 159 ezer 806 embert vettek nyilvántartásba, közülük 19561-en vegyes házasságból származtak. Mintegy 15 ezer fiatal férfit kényszerítettek munkaszolgálatra. A külföldi, és a hontalan zsidókat a westenbroki koncentrációs táborba szállították, melyet a holland hatóságok eredendően menekülttábornak hoztak létre, európai zsidók számára. 1942-től a nyilvántartásba vett zsidókat sárga csillag viselésére kötelezték.

1942. Június 15-én hagyta el az első szerelvény a westenbroki tábor területét. Az utolsó pedig 1944 szeptember 13-án. Mintegy 101 ezer zsidó lakost deportáltak lengyelországi koncentrációs táborokba. Közülük 5200-an élték meg a háború végét. ^[11]

Norvégia

1940 áprilisában, mikor a terület német fennhatóság alá került, mintegy 1600 fős zsidó lakosságot számlált Norvégia, akik közül 200-ra volt tehető a német és osztrák menekültek száma. VII. Haakoon király és a norvég kormány emigrációba vonult Londonba. Az állam vezetője Vidukind Quisling lett, a Norvég Nemzetiszocialista párt elnöke. A németek ennek hivatalos égisze alatt saját adminsztrációt építettek ki. 1940 és 1945 között mintegy 900 ember menekült a szomszédos és semleges Svédországba. 760 embert deportáltak, akik közül csupán 25-en élték túl a háborút. ^[12]

Bulgária

1942 őszétől Bulgária zsidó származású lakosait kötelezték a sárgacsillag viselésére. Ugyanebben az évben kezdett az állam tárgyalásokat Németországgal a deportálások megkezdéséről. A német vezetés meg volt győződve, hogy a bolgár kormány könnyűszerrel bele fog egyezni zsidó lakosságának elszállításába. III. Borisz cár engedélyt is adott kormányának 20 ezer ember átadására. Ez a szám nagyjából lefedte a trákiai és macedónia zsidó lakosságot. Úgy tűnt tehát, az állam arra törekszik, hogy az anyaország zsidó lakosait megóvja a hozzácsatolt területek zsidóságának feláldozásával. 1943 tavaszán a bolgár hatóságok 7144 trákiai és 4200 macedóniai zsidót tartóztattak le, és német segítséggel Treblikába hurcolták őket, ahol gázkamrák vártak rájuk. A nagyvárosok zsidó lakosságának gettókba gyűjtése azonban hangos társadalmi ellenkezést váltott ki. Az orthodox püspök nyílt levélben fordult a cárhoz, figyelmeztetve, hogy teljes püspöki ornátusban fekszik a vonatok elé, ha a deportálások nem állnak le. Számos civil megkeresés érkezett a miniszterelenökhöz is. A kormány mindezek után – hivatkozván a magyar és román példára, ahol 1942-ig a politikai vezetés ellenállt a deportálásokra vonatokozó német kéréseknek - leállította a további elszállításokat. A deportálások elkerülése érdekében a kormányszervek munkaszolgálatra osztották a zsidó férfilakosságot. A veszély azonban nem múlt el. A parlament szélsőjobboldalának nyomásgyakorlása hatására a kormány gettókba határmenti településekre internálta a nagyvárosok zsidó lakosságát. Ezeken a területeken azonban előre nem várt módon a lakosság szimpátiájával találkoztak a kitelepítettek. Mivel a háború előrehaladtával nem következtek újabb német követelések, a bolgár anyaország zsidó lakossága elkerülte a haláltáborokba szállítást. 1920-ig azonban így is mintegy 12 ezer ember veszett oda a visszacsatolt országrészekről. ^[13]

Olaszország

A Háború előtt Olaszországban mintegy 58 ezer zsidó származású lakos élt. Habár a politikai vezetést szövetségesi viszony fűzte Németországhoz, a fasiszta állam nem fogott a zsidó deportálásához, sem határain belül, sem azokon a területeken, melyeket a harmincas évek közepétől elfoglalt, 1941 és 1944 között így több ezer zsidó származású európai lakos menekült Olaszországba.

1943-ban, midőn Olaszország feltétel nélkül kapitulált a nyugati nagyhatalmak előtt, német csapatok vonultak be a félsziget északi részébe. Az itt megalakított Salo-i Köztársaság területén jöttek létre az első -tranzit- koncentrációs táborok, a Modenától mintegy 18 km-re fekvő Fossolo di Carpiban, és Borgo San Dalmazzo-ban a francia határ mellett. Az olasz hatóságok azonban csekély együttműködési szándékot mutattak, így a deportálások ezen előkészítő lépései során 8564 embert gyűjtöttek össze, Olaszországból, az olaszok által megszállt francia országrészekről, illetve Rhodosz és Kos szigetéről. Töredék ezen területek zsidó lakosságának. ^[14]

Szlovákia

Csehszlovákia felosztását követően Szlovákia formálisan független állammá vált. 1940-ben csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez. Magyarországhoz hasonlóan részt vett Barbarossa hadműveletben, majd 1942-ben hadiállapotot deklarált az Egyesült Királysággal. 1940-ben 88, 951 zsidó lakos élt az ország területén. Két esztendővel később Szlovákia egyezményt írt alá a Reich-hel, engedélyt adva zsidó lakosainak deportálására. A szlovák hatóságok szisztematikusan gyűjtötték össze, s szállították határaikhoz a zsidókat, ahol átadták őket az SS-nek. Nagyjából Szinte mindannyia a németek megszállta Lengyelország koncentrációs táboraiban lelték halálukat. Összesen alig 300-an élték meg a háború végét. ^[15]

A romániai holokauszt

A vasgárda 1941 január 21 – 23-I felkelésében kulmináltak az alakulat zsidóellenes fellépései. A vasgárda ^[16] legionáriusai – álllamellenes puccsra törekedvén – zsidóellenes terrorhullámot indítottak el, fosztogatásokkal, templomok, zsinagógák, zsidó intézetek, boltok, és magánházak megrongálásával.

1941 június 19.n a Propagandaminiszter felhívást tett közé a zsidók és a kommunista ügynökök azonosítására és összegyűjtésére. 1941 június 21-én Ion Antonescu ^[17] utasítást adott a teljes vidéki zsidóság megyeszékhelyi gettókba koncenctárlására. Menetoszlopok indultak, s tízezrek gyalogoltak több tíz kilométereket új lakhelyükre, míg házaikat a helyi lakosság, és a hatóságok szisztematikusan kifosztották.

A megyeszékhelyek gettói hamarosan túlzsúfolttá váltak, s ez, tetézve az élelmiszerhiánnyal gyakorivá tette a tífuszjárványt.1941 június 22-én Románia csatlakozott a Barbarossa hadművelethez. Iaşi, utcáin posterek jelentek meg, amelyek pogromra buzdították a lakosságot, azzal vádolva a zsidóságot, hogy együttműködik a szovjet légierővel, és titkos fényjelekkel vezeti az ellenséges gépeket a stratégiai célpontokhoz. Június 29-én reggel egy Iaşi, szomszédságából érkező zsidó menetoszlopot a város rendőrség előtti terére kísértek őreik, ahol agyonlőtték őket. ^[18]

Etnikai tisztogatások Bukovinában és Besszarábiában 1941 júliusa és szeptembere között

A háború első napjaiban Bukovina és Besszarábia területén román és német csapatok hajtottak végre szisztematikus pogromokat, Néhány nap leforgása alatt zsidó lakosok ezreit ölték meg. 1941. Július 17-én Román és német csapatok vonultak Chișinău-ba, ahol mintegy 10 ezer embert lőttek a helyszínen agyon. A pogromok túlélőit a Dnyeszter folyóhoz deportálták, ahol többségük élelemhiány, és kegyetlen lakhatási viszonyok, vagy a német csapatok fizikai bántalmazásainak köszönhetően életüket vesztették. A 25 ezer deportált nagyjából fele élte túl a megpróbáltatásokat.

Deportálások Transznisztriában 1941- 1942

Az 1940 augusztus 30-án aláírt bécsi döntés következtében Transznisztria ^[19] Romániához került. 1941 szeptember 14-én a besszarábiai és bukovinai zsidó lakoságott a vertujeni, secureni és edineti táborokba szállították. Zsidó konvojok indultak román katonai és csendőrkísérettel ezekbe a városokba. A napi menettávok olykor meghaladták a 30 kilométert. A lemaradókat a helyszínen agyonlőtték. Október 9-én több, mint 26 ezer embert deportáltak Suceava, Suceava, Câmpulung Moldovenesc, Vatra Dornei és Rădăuţi településekről. Ugyanebben a hónapban mintegy 9 ezer embert, nagyrészt időseket, nőket és gyerekeket deportáltak Dorohoi-ból. 1942 októberében a tömegteportálásokat a kormány felfüggesztette. A transznisztriai internáltakat a hatóságok éhezés és járványok okozta lassú halálnak szolgáltatták ki A Barbarossa hadművelet során elnéptelenedett házakba zsúfolták őket, ahol fűtésnek, áramnak, és víznek is híján voltak. Sem étel sem gyógyszer nem állt rendelkezésükre, kijelölt házaikat pedig nem hagyhatták el. A különböző számítások 115 és 118 ezer közé teszik a transznisztriai halálos áldozatok számát a helyi zsidó lakosság köréből, s 105 és 120 eezr közé a Román Királyság ^[20] területéről deportált sortársaik közül elhunytakat. Ezen felül több ezer roma családot is kitelepített a Ion Antonescu marsall fémjelezte rezsim. Mintegy 24 ezer főt kitevő tömeg volt ez. ( Mind nomád, mind letelepült életmódt folytató családok.) Csupán 14 ezren élték túl megpróbáltatásaikat. ^[21]

Összefoglaló

összefoglalásképp elmondható, hogy - Minden németek által megszállt európai országban zajlottak deportálások.- A helyi hatóságok két államban mutattak aktív ellenállást a zsidó lakosság elszállításával szemben: Olaszországban és Dániában. Hozzá kell tennünk azonban, hogy utóbbinak különleges státusza volt a Német Birodalomban, a nemzetiszocialista vezetés “árja” országként tekintett rá. - Két tengelyállam – Románia és Szlovákia, s egy hivatalosan semleges ország, Bulgária úgy hajtott végre deportálásokat, hogy hivatalosan nem állt német megszállás alatt. - A nemzetiszocialista teoretikusok képzeletbeli jövőjük Eurójábában Magyarországot is a Nagynémet Birodalom részeként képzelték el, elfoglalása azonban nem volt stratégiailag kiemelkeően fontos, egészen a háború végéig. Ennek következtében Magyarországon a zsidó lakosság relatíve biztonságban élhetett akkor is, mikor a legtöbb nyugat-európai államból már halláltáborokba szállították őket. Amikor azonban a német megszállás bekövetkezett, a magyar hatóságok mindössze három hét alatt deportálták Európa egyik legnagyobb zsidó közösségét. Ez kontinens szerte precedens nélküli volt.