Zsidósors Magyarországon

A magyarországi zsidó származású lakosokat ért jogfosztó intézkedések tárgyalásakor érdemes azoknak két különböző szakaszáról beszélnünk. A német megszállás előtti, s az az utáni intézkedésekről.

Nem azért, mintha az utóbbi időszakban a magyar állami, politikai és közigazgatási előljárók felelőssége kérdéses volna, csupán mivel, ahogy ezt korábban többen megfogalmazták, különbséget kell tenni a náci fajelméleten nyugvó, s Horthy (és a 19. Szocializálódott magyar úri osztály nagy hányadának) fajvédő, jogkorlátozó antiszemitizmusa között. ^[1]

Érdemes visszatekintenünk a 19-ik század utolsó évei, s az első világháború közötti évtizedekre, arra az időszakra, melyet Randolph L. Braham neves kutató a magyarországi zsidóság aranykorának nevezett.

A kiegyezés után Eötvös József vallásügyi miniszter liberális reformjai között az egyik legelső a zsidók teljes egyenjogúsításáról szóló 1867-es törvény volt. Az 1867. évi XVII. Az izraeliták egyenjogúsításáról polgári és politikai jogok tekintetében törvény beiktatásával a zsidó nemzetiségű lakosok a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlásában egyenlőek lettek. Ugyanez a törvény hatályon kívül helyezett minden ezzel ellenkező törvényt, rendeletet vagy jogszokást. Eötvös létrehozta az izraelita kongresszust is, hogy a zsidók saját kezükbe vehessék egyházi és iskolai ügyeik vezetését.

Több évszázados jogfosztottság után, 1895-ben, Wekerle Sándor miniszterelnöksége alatt született meg az 1895/ XLVII. törvéncikk, melynek értelme szerint a magyarországi zsidóság a magyar nemzeten belül egy bevett vallási felekezet lett. ^[2]

Ez több következménnyel is járt. Egyrészt a társadalmi és gazdasági élet olyan területei nyíltak meg a zsidóság számára, melyben évszázadok óta nem kaptak helyet. Földszerzési lehetőségük megteremtésével sokak számára megteremtődött az anyagi alap a gazdasági élet felső köreibe jutni. A századfordulóra ez egy új társadalmi réteg létrejöttéhez vezetett: A friss lelkesedése folytán látványos, gyorsan előrejutó, az előtte évszázadokig elzárt nemesség soraiba kívánkozó, lelkesen asszimilálódó zsidó családok megjelenéséhez a hagyományos úri osztályok világának peremén. Az utóbbiakban ez – társadalmi, gazdasági vezetőszerepét féltve – riadalmat váltott ki.

A hatást fokozta, hogy a jogvisszaadó törvények költözési hullámot indítottak el. A század utolsó éveiben nagy számban telepedtek le – főképp a Monarchia északi területeiről, kisebb hányadban a Monarchián kívülről – zsidó családok. Külsejükben, szokásaikban, nyelvükben a magyar lakosságtól jócskán különböző csoportok, nagyrészt igen szegény, falusi életmódot folytató házaló kereskedők, napszámosok. Különbözőségük, és növekvő számuk folytán ellenérzést, riadalmat keltettek a magyar lakosság egy részében. A századfordulóra a magyarországi zsidóság száma megháromszorozódott.

S mindezt tetőzte az első világháború alatt az orosz hadsereg előrenyomulása elől Magyarországra menekülő oroszországi zsidóság megjelenése a nagyvárosokban. Ez a – főképp szintén jiddish nyelvet beszélő, magyarul nem tudó, vidéki, viseletében, szokásaiban a magyar lakosságtól nagyban eltérő tömeg ráadásul hontalanul, s hajléktalanul lakott többek között a főváros utcáin, s sokkolta Budapest lakosságát. ^[3]

S ha ez még nem lett volna elég, tetézte, hogy a vesztes háború végén hatalomra jutó bolsevik diktatúra népbiztosainak több, mint 90 százaléka zsidó származású volt, bár az érintettek vallásukat nem tartották, s identitásukban nem zsidónak, hanem internacionalistának és kommunistának tekintették magukat. ^[4]

S ha a világháború utáni fehérterrorral nem is értett egyet a magyar úri osztály döntő többsége, ennek a századvégről örökölt jog és gazdasági presztízs féltő antiszemitizmusnak a következményeként értelmezhető az 1919-1920-as egyetemi fiatalság több felsőoktatási intézményben megnyilvánuló, fizikai agresszióba torkolló antiszemitizmusa, illetőleg Európa első, az egytemei helyek elosztásában a zsidók számarányát kvótarendszerrel szabályozó Numerus Clausus törvény is, melyet a Teleki Kormány terjesztett be, 1920-ban. ^[5]

Ennek a fényében értelmezendő Horthy Miklósnak, a 19 századi nemesség tagjaként született, s ebben a körben felnőtt és szocializálódott embernek az a sokat idézett, Teleki Pálhoz írt levele 1940 októberéből: „Kedves Bólim, Jól tudod, hogy én egész életemben antiszemita voltam.” ^[6] – mely gazdasági jogkorlátozást célzó antiszemitizmus nem azonos, és sosem volt az a hitleri fajelméleten nyugvó antiszemitizmussal, hangsúlyozandó mégegyszer, még ha az előbbi magyarországi jelenléte nélkül az utóbbi a kritkus időpillanatban, 1944 tavaszán-nyarán nem nyerhetett is volna akkora teret, amekorrát nyert. ^[7]

A magyarországi zsidóságot 1920 és 1944 között ért jogfosztó rendelkezések sorában érdemes három szakaszt elkülöníteni.

Az első világháborút követő éveket, melyek a fentebb említett eseménysorban gyökereztek.

A második törvénykezési hullám annak az időszaknak a terméke, mikor Németországban hatalomrajutott a nemzetiszocialista párt, s az állam agresszív terjeszkedésbe kezdett, s Csehszlovákia felosztása, s az Anschluss folytán 1938 tavaszára nyugati és Észak-Nyugati szomszédjává vált Magyarországnak.

Német ebben az időszakban nem érkezett a magyar kormányhoz, mely felszólította volna az ország vezetését jogkorlátozó intézkedések bevezetésére. Szinte biztos, hogy megtorló intézkedésekkel sem kellett volna számolni ezek elmaradása esetén. Az azonban tény, hogy az az atmfoszferikus nyomás, melyre Bárdossy László népbírósági perében hivatkozott a háborúba lépés kérdését illetően, ^[8] ebben a tárgyban is megnyilvánult a szomszéddá terebélyesedett fenyegető nagyságú óriássá nőtt Németország oldalárlól.

Szinte közvetlenül az Anschluss után, 1938. május 29-én lépett érvénybe „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”, vagy a történész szakma által csupán első zsidótörvényként ismert cikkely ( 1938/XV.) mely szerint az ügyvédi-, mérnöki-, orvosi-, sajtó-, filmművészeti- és színművészeti- kamarákban a zsidóság számaránya nem haladhatta meg a 20%-ot. Vallási és származási szempontok elegye alapján határozza meg a törvény a „zsidónak minősülés” fogalmát. Eszerint zsidónak nem tekinthető, aki 1919 augusztus 1. előtt tért ki bármely keresztény felekezetre, illetőleg ha kitért szülők gyermeke.

1939. május 5-én lett hatályos a második zsidótörvény mely határozott arról, hogy az egyetemek és főiskolák első évfolyamára zsidó származásúakat csak olyan arányban lehet felvenni, hogy arányuk az adott évben felvett összes hallgatók arányának 6%át ne haladja meg. Ugyanilyen arányban korlátozta több értelmiségi és művészi szakma kamari tagságában a zsidók araányát.

Már Magyarország hadbalépését követően 1941. augusztus 8-án lépett életbe a „a házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről” szóló, III. zsidótörvényként elhíresült törvény,( 1941/XV.), mely megtiltotta a házasságkötést zsidó és keresztény felek között.

A harmadik szakasz a Magyarország német megszállását követő időszak. A Sztójay kormány 1944 márciusától kezdődően regnálása végéig mintegy 100 zsidók ellen irányuló jogfosztó törvénycikket léptetett életbe. 1944 március 29-én megszűnt a magyarországi zsidó állampolgárok sajtókamarai, ügyvédi kamarai, filmművészeti és színművészeti kamarai tagsága, s ezen hivatásokat kamarán kívül sem gyakorolhatták. Ugyanettől a naptól tilossá vált keresztény háztartásokban zsidó személyt alkalmazni. Az ország zsidó lakosai szintén ettől a naptól kötelesek voltak gépjárműveiket bejelenteni, majd beszolgáltatni. Április 5-én kelt a határozat, mely elrendelte a sárga csillag viselését az ország zsidó polgárainak külső ruházatán, s szintén ezen a napon született döntés arról, hogy vagyonuk konfiszkálás alá kerül. Két nappal később született rendelkezés mely gettók felállításáról határozott az ország fővároson kívüli területein.